2014. június 1., vasárnap

Kézszárítás Amerikában és más történetek

Ben Katchorról korábban nem hallottam, de most Budapestre látogatott New Yorkból, hogy három egymást követő nap (csütörtök, péntek, szombat) pódiumbeszélgetéseken vegyen részt a Café Amsterdamban. Én csak a szombati beszélgetést láttam, amin Csordás Danival és Barbara Stok holland képregényrajzolóval vett részt, nagyon szimpatikus fickó. Art Spiegelman RAW magazinjában kezdte a pályáját anno (mint oly sokan), és kifejezetten képregénystripeket készít újságoknak. Ezek aztán persze mindig megjelennek könyv formában is; legismertebb művei a Julius Knipl, Real Estate Photographer (Julius Knipl, ingatlanfotós), The Cardboard Valise (A kartonbőrönd), és a The Jew of New York (New York zsidója), legújabb könyvének címe pedig megegyezik a bejegyzés címével. Sajnos egyik kötetből sem hozott magával, így nem tehettem szert rájuk, de esélyes, hogy pótlom majd a lemaradásom, nagyon érdekesek ugyanis a dolgai. (A tegnapi estének meg különösen vicces volt az a része, amikor néhány stripjét kockánként vetítették a falra, ő maga pedig hozzájuk olvasta a megfelelő szövegrészeket.)


Nem tudnám pontosan felidézni, hogy miket is mondott a beszélgetés során, viszont találtam a neten egy interjút vele, aminek bizonyos részei akár tegnap is elhangozhattak volna. Például:

"[Az iskola] egyfajta párhuzamos létezés volt, mert ott az ember nem olvasott képregényt, és leszoktatták a képes könyvekről úgy általában. De mindig ott volt a fejemben ez a forma. Még a középiskola alatt is megvolt ez az érdeklődésem, de mélyen belém volt nevelve, hogy az irodalom egy olyan dolog, amiben nincsenek képek, a festészet meg olyan valami, amiben nincsen szöveg. De emiatt a gyermekkori felfedezés miatt megvolt az az elképzelésem, hogy a kettőt egyesíteni lehet, mint a filmben vagy a színházban. Csak ezt nem tanították az iskolában, és én azt kérdeztem, miért? Tudtam, hogy ez olyasmi, ami az akadémiai tevékenységen kívül létezik, de hát a filmmel is ez volt még a helyzet gyerekkoromban."

Mindebben persze semmi új nincs, ahogy a következő gondolatban sem, hogy ugyanis a képre "mindig mankóként tekintettek: ha író vagy, akinek képekre van szüksége, akkor nem vagy elég jó író. Ez az elgondolás áll ezeknek a tiszta művészeti ágaknak a hátterében. De mennyire lehetnek tiszták, és miért kéne annak lenniük?"

Itt viszont már mond érdekeseket (a The Cardboard Valise gyűjteményes kötet kapcsán, ami ugye szintén heti képsorokból áll össze):

"Ez egy sűrű könyv. Eredetileg heti egy oldal elolvasására volt tervezve. Senki nem olvasta egy ültő helyében. Azt hiszem, a költészet hasonlóan sűrű még. Ritkán ülök le, hogy egy egész könyvnyi verset elolvassak. Elolvasok egy verset, aztán elolvasom még vagy tízszer, hogy megpróbáljak rájönni, milyen érzést is kelt bennem. Nem hiszem, hogy ezeknek a dolgoknak, a képregényeknek vagy képes történeteknek, könnyű olvasmánynak kéne lenniük. [...] Ez egy nagyon sűrű forma, és szerintem ez az oka, hogy olyan jól működnek ezek a heti és napi csíkok. Beleraksz egy csomó mindent, aztán a hét vagy a nap hátralévő részében töprengsz rajta. Egy képes történet egyszerűen nem úgy működik, mint egy film. Nincs másodpercenként 24 képkockája. Nem kelti a mozgás illúzióját. [...] Elolvasod, sőt talán heti megjelenésében olvasod. Ilyen tempóban veszed magadhoz, majd megállsz, és a következő héten visszatérsz ebbe a világba."

Most ennyi, de tervezem, hogy hamarosan újra jelentkezem valami irománnyal, mert az utóbbi időben nagyon a rajzokon volt a hangsúly itt a blogon. Addig is olvassatok Ben Katchort!

Nincsenek megjegyzések: