2010. december 19., vasárnap

Buborékhámozós cikkem

Bayer Antal meghívott Buborékhámozó c. fanzin jellegű képregényes szaklapjába, hogy írjak valamiről. A felkérés baromi jólesett, el is fogadtam, naná, és írtam egy nem túl rövid, mégis tömör cikket Eddie Campbell önéletrajzi képregényeiről, mert azoknál jobb nincs a Földön. Tehát a cikk a Buborékhámozó 10. számában jelent meg, a tegnapi Hungarocomixon már kapható volt - ti is megvehetitek csupán 500 Ft-ért ilyen rendezvényeken vagy egyes képregényboltokban. Megéri, mert jó írások vannak benne (az enyémen kívül is :) ).
Na azért ide a blogra is kiposztolom a cikket, nehogy megfosszak bárkit is az elolvasása okozta élménytől. Here it goes:


Fedőneve: Alec MacGarry

Eddie Campbell nem szereti a horrort. Alan Moore azért őt kérte fel remek képregénye, a From Hell illusztrálására, mert remélte, hogy naturalista ábrázolásmódja segít a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságokat itt és most történő, valóban borzalmas eseményekként láttatni, melyek nem a filmes “minél több vért, minél több sötét mellékutcát és minél több sikolyt!” klisé mentén épülnek fel.

Helyénvaló, ha Campbell munkásságáról beszélve mindjárt az elején a From Hell-t említjük, a műveltebb magyar képregényolvasó ugyanis vélhetőleg ennek kapcsán találkozott egyedül a nevével. De ugyanazzal a lendülettel tegyük is félre a közel ötszáz oldalas művet, melynek elkészítése mindkét alkotó részéről egy évtizedet vett igénybe: a végső elszámolásnál a From Hell inkább Moore életművéből hiányozna, mint Campbell-éből. Ha létezik ugyanis önéletrajzi szerző, aki e sokak próbálta területen még a legendás Harvey Pekar-on is túltesz, az harminc esztendős autobio-múltjával éppen ő.

Campbell azon kevés alkotók egyike, akik képregény címszó alatt nem holmi szemkápráztató fikciót, hanem varázslatos élet-narratívát művelnek. Mert nincs konfliktus, nincs dráma, nincs győzelem, ami igazabbul szólna és nagyobb relevanciával bírna az életünket tekintve, mint a hétköznapi ember mindennapos csetlése-botlása. Ezt vallotta Pekar is, aki rajzolni nem tudván különböző underground művészek segítségére szorult történetei vizuális megvalósítását illetően, ebből kifolyólag a képregényes narráció határait csak ritkán feszegetve - nem úgy Campbell, aki összetett gondolkodású, nagyszerű grafikus lévén az első perctől fogva önálló formanyelven dolgozott, mely a klasszikus comic strip minimalizmusának és a Will Eisner-féle kezdetleges “graphic novel” epikus jegyeinek ötvözeteként írható le (Campbell-re legalábbis, ahogy a kor underground alkotóira általában, bevallottan nagy hatást gyakorolt Eisner Szerződés Istennel című felnőtt hangvételű képregényének iránymutató szellemisége).

Noha Pekar-t tartják az alapvető önéletrajzi szerzőnek, az 1970-es években szárnyait bontogató brit small press szcéna, azon belül is a Paul Gravett irányította Fast Fiction-vonal kiemelkedő művészének számító Campbell egészen a nyolcvanas évekig nem találkozott kortársa munkáival, számottevő egyéb hatásról képregényes önéletrajz terén pedig még annyira sem beszélhetünk. A huszonéves Eddie Campbell körbenézve azt látta, hogy körülötte mindenki kozmikus problémákkal foglalkozik, szuperhősök köpenye mögé bújva alternatív világok síkjain keresve a Nagy Témát, miközben az igazán lényegi narratíva mindenkitől csupán egy karnyújtásnyira fekszik. Olyannyira közel, hogy talán lehetetlen is másképp megközelíteni, gondolta, mint személyes élmények kendőzetlen bemutatásával, az elbeszélőt állítva a cselekmény középpontjába (igaz, álnevekkel védve magát és környezetét). Így kezdte meg nemes egyszerűséggel Alec-re keresztelt sorozatát, melyhez számos egyéb projektjei mellett mind a mai napig visszatér, időről időre újabb fejezetekkel gazdagítva élete lenyűgöző enciklopédiáját.

Fejezetekről természetesen csak hasonlatképpen beszélhetünk, hiszen a korai Alec-sztoriktól (melyeket később a The King Canute Crowd címen gyűjtött össze) kezdve a Graffiti Kitchen-en át a legutóbbi The Years Have Pants-ig mindegyik epizód önálló, általában 30-40 oldalas könyvként működik, és az évek során megjelenésük is többé-kevésbé ezt a formátumot követte. Az egyes könyvek tematikusan és szerkezetileg jól elkülöníthetők egymástól. A King Canute Crowd a szerző gimnázium utáni éveit meséli el, mikor egy szemeszternyi feleslegesnek ítélt művészeti képzést követően egy gyárban kezd el dolgozni (fémlemezeket vág téglalap alakúra); megismerkedik mentorával, a tetovált, életművész Danny Gray-el; kétségbeesetten mindig más nő karjaiban keresi a szerelmet; fölös idejét pedig a King Canute nevű kocsmában tölti “a bandával”. A The Dead Muse és a Little Italy már Campbell ausztráliai évei alatt készültek: előbbi egy pénzkereseti nehézségekkel terhes, folyamatos fizikai és szellemi utazást ír le az út során újonnan megismert művész kollégáktól kölcsönvett képregényoldalak betűzdelésével (ezek a gyűjteményes kiadásból hiányoznak), utóbbi pedig az Ausztráliában csak Kis Itáliaként emlegetett területről mesél hol személyes élmények, hol újságcikkekből és könyvekből kilesett, olykor rémisztő történetek (Pyjama Girl) feldolgozásával. A Graffiti Kitchen Campbell szerint a sorozat csúcspontja, nem csak témájának összetettsége, de a narráció kifinomultsága okán is - nem véletlenül hagyta félbe ‘90 környékén és mert befejezés céljából ismét hozzányúlni csak jó pár évvel később. A történet a huszonéves Alec szerelmi életének legkülönösebb időszakát beszéli el, amikor is a csodás Georgette után epekedve annak negyvenes éveiben járó, bohém anyjával kezd randevúzni, mígnem az egyre szaporodó bonyodalmak hatására és a család régóta fontolgatott elköltözésével mindkettőjüket elveszíti. The Dance of Lifey Death címmel ismét egy anekdotákból álló kötetet veszünk kézbe, melyről a szerző a következőképpen nyilatkozik: “nem hiszem, hogy akár csak fele annyit gondolkodtam volna az elkerülhetetlen végzeten, mielőtt elkezdtem kényelmesen megélni az alkotásból, húsz évvel ezelőtt”.


A How to be an Artist ezzel szemben ismét egybefüggő, komplex történet, mely leginkább “a graphic novel mozgalom felemelkedése és bukása” mondattal foglalható össze röviden. Mivel Campbell a graphic novel-t elindító generációba tartozik, fontosnak tartotta, hogy valaki valamilyen formában rögzítse a képregény médium ezen új lépcsőfokának keletkezéstörténetét, és ezt személyes érintettségén túl minél hitelesebb források felkutatásával és rendszerezésével igyekezett elérni. A könyvben szó esik “nagyhajú” Alan Moore-ról és a comics magnum opusának szánt, befejezetlen Big Numbers projektről, párhuzamosan tárgyalva a Tini Titán Teknőcök jogdíjaiból milliárdossá lett Kevin Eastman cégének, az alkotói szabadságot szorgalmazó Tundra-nak katasztrofálisan szerencsétlen összeomlását. De Neil Gaiman, “szörnymániás” Steve Bissette és a nyolcvanas évek angol stripművészeinek és underground alkotóinak jelentős hányada is felbukkan a mintegy száztíz oldalon. Minthogy azonban önéletrajzi fikcióról van szó, a képregényipar történései Campbell életére nem gyakorolnak nagyobb hatást, mint végleges átköltözése Ausztráliába vagy első lánygyermekének születése. A How to be an Artist kordokumentáción túl értekezés a művészet és a művészi lét mibenlétéről, egy céltudatos ember gondolatmaratonja.

Az After the Snooter a leghosszabb Alec-kötet idáig, anekdotákból épül fel, és egy különös, éjszakai repülő rovar, a snooter képébe öltözött midlife crisis-szal néz farkasszemet - mellékesen Campbell ezen a ponton elhagyja alteregóját, Alec MacGarryt, eddig úgy tűnik, véglegesen. A felsorolásba kívánkozik még a színes, jóval fiktívebb The Fate of the Artist, melyben a szerző saját eltűnése után nyomoz, ám ami nem került bele a 2009-es omnibusz kiadásba, mivel jelenleg is forgalomban van, csak éppen nem a Top Shelf, hanem egy másik kiadó jóvoltából. Végül a The Years Have Pants (amely a gyűjteményes kötet alcímeként is szolgál) szintén egy-két oldalas sztorikból építkezik, csak és kizárólag régi emlékeket idéz fel, kellemetlen lenyomatként hagyva bennünk az elmúlás érzését.

Ami az Alec-eket lapozgatva rögtön feltűnik, az Campbell impresszionista jellegű, skiccelős rajzstílusa, valamint az időnként túlburjánzó szövegmennyiség. Scott McCloud tanain nevelkedett vérprofi képregényolvasóként létezhet egy olyan premisszánk, mely szerint az a képregény, amelynek egyetlen kockájában 65 szó helyett 66-ot találunk, már nem is képregény, hanem próza - a helyes konzekvencia levonásához azonban tudnunk kell, hogy Campbell valóban elsősorban illusztrált irodalomként tekint a képregényre, nem képzőművészetként vagy alkalmazott grafikaként. Talán nincs még egy alkotó, aki ilyen határozottan a magasabb szellemi tartalmak síkjára pozícionálná a médiumot: az Alec nem csupán témájában rugaszkodik el a bevált comics toposzoktól, de megfogalmazámódjában is. A King Canute Crowd-ra még a lineárisabb történetmesélés, a kilenc panelre osztott oldalszerkezet és a valamivel kidolgozottabb rajzok a jellemzők, ám a mondanivaló árnyalódásával a későbbi kötetek mindinkább sajátságos stílusjegyeket kezdenek mutatni. A kilences panelrend marad, azonban a kerethatárok fellazulnak, gyakran el is tűnnek, az oldalak a spontán szervezettség benyomását keltik. Akárcsak a grafika: a 70-es években közkedveltségnek örvendő különleges árnyékolástechnikát, a zip-a-tone-t a From Hell rajzolása közben nyilván jól begyakorolt satírozás váltja fel, a realista ábrázolásmód pedig egyre sűrűbben vegyül a comic strip “primitív” eszközeivel. Campbell a rajzokat a szöveg ellenpontozásaként, nem egyszer illusztrálásaként használja, ám oly módon, hogy a kettő egymás nélkül ne bírjon működni. Ez legjobban talán a How to be an Artist-ban érhető tetten: ha a rajzokat kimetszenénk, a szöveget pedig egyetlen leíró fogalmazásként olvasnánk, összeállna ugyan a kép, de minden bájától és humorától megfosztva - sőt a mű mélyebb rétegei is feltérképezetlenek maradnának. Eddie Campbell-t olvasva ugyanis a végtelen bölcsesség szüntelen áramlását érezzük, mégpedig a legelemibb emberi bölcsességét - és nem kételkedhetünk abban, hogy ezt a tartalom és forma tökéletes egysége révén adja át nekünk.


Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy Campbell a nagy művészek munkáját folytatja, legyenek bár e művészek festők, költők vagy írók. Az After the Snooter-ben látható kis Eddie, aki festővásznával szobája magányába zárkózva Claude Monet utódjának képzeli magát, meg van róla győződve, hogy a képregény semmiben nem marad le az úgynevezett magas művészetektől. A Graffiti Kitchen-ben írt sorait idézve: “az elmúlt pár évben azzal a művészi problémával küszködtem, hogy a legegyszerűbb igazságot a comic strip szerény formájában testesítsem meg. Ez az a kihívás, ami elé az élet, mint Művészt, engem állít.” Akárcsak a nagy művészek, Campbell is óriási jelentőséget tulajdonít a humánumnak. Pekar bevett módszere volt, hogy történeteiben önmagát állította a gazfickó szerepébe, csak azért, hogy olvasói elfogulatlanabbul viszonyuljanak hozzá és ezáltal mondandójához. Campbell szintén az önkritika híve, de talán még inkább az öniróniáé: ahogy a király udvari bolondját, úgy jogosítja fel őt is a saját személyén való röhögés képessége arra, hogy az önmagán túl kezdődő dolgokról véleményt formáljon, végső soron pedig humánuma is ebből fakad. És ezzel Eddie Campbell művészetének tulajdonképpeni mozgatórugóját sikerült beazonosítanunk: a humort - amelynek történetéről egy sajnálatosan félbemaradt értekezés-kísérletet is találunk képregény formában The History of Humour címmel a tavaly kiadott, 600 oldalas Alec omnibusz utolsó harmadában.

Noha Campbell készített már kontinuitáson kívül eső Batman-képregényt, írt Hellblazer-történetet és a kilencvenes években megélhetés céljából beindította Bacchus, a történelmet a jelenkorig túlélő boristen mainstream olvasóközönség számára is élvezhető kalandjait (a gyűjteményes kiadást jövőre tervezik két, egyenként 500 oldalas kötetben a Top Shelfnél), egyáltalán nem érdeklődik a fősodor iránt. Akárcsak az elhatárolódásairól híres Moore, ő is eljutott oda, hogy munkásságát nem számítja többé a képregény kategóriájába - csalódott, majd kiábrándult minden mozgalomból, ami imádott kifejezési formáját, úgy tűnt, megmentheti a középszerűségtől. Az utóbbi idők bőséges termése (The Black Diamond Detective Agency, The Amazing Remarkable Monsieur Leotard) ellenére Campbell három évtizedre visszatekintő Alec-sorozatát tartja pályája legnagyobb eredményének - méghozzá teljes joggal. “Amikor eljön az ideje, valószínűleg négy vagy öt könyv lesz, amit a táskámba pakolok, mielőtt fölmegyek a mennybe. Megmutatom őket Isten hivatalnokainak - ateista vagyok, ez pusztán egy metafora -, és azt mondom: ‘Ez az az öt könyv, amit életemben csináltam. A többit nyugodtan felejtsétek el’.”

Oravecz Gergely

Nincsenek megjegyzések: